Több mint egy hét elteltével, már sokkal derűsebben tekintek helyzetemre, hogy konkrétan vissza lettem küldve a húspiacra.
Az ember akarva akaratlanul is emészti magát egy szakítás után, pláne ha nem ő volt a kezdeményező fél, akkor aztán végképp meg akarja fejteni magában a miérteket.. s általában, nekem legalábbis, nem szokott sikerülni.
De az idő tényleg mindent megold, és ez az én, ez a mi nagy szerencsénk.
Az egyetem az egyetlen kivételével, ami az idő múlásával még mindig nincs kijárva.. most már inkább egyre cikibb bemutatkozni, vagy hangosan válaszolni mások előtt, a “hányad éves vagy?” kérdésre.
Ez is megoldódik, csak ezt mondjuk akarni is kell.
A szerelmet, a kapcsolatot nem szabad, erre már én is rájöttem, még akkor sem, mikor az embert elkapja a gépszíj, meglegyinti a szerelem rózsaszín szellője..
És akkor még nem jött képbe a szivárvány, meg a kis madárkák, akik édesen dalolásznak. ( fejben lelőttem őket, miután elképzeltem ezt az idilli képet)
Most azon gondolkozom, hogy vajon meddig sietteti az ember a kort.. hogy az egyértelmű, hogy 13 évesen 18 akarsz lenni, de aztán meg a boldog nő akarsz lenni aki megtalálta szerelmét, s miután ez nincs korhoz kötve, egy idő után csak vársz és vársz és így telnek évek.. szóval, hogy ha egyszer feleség és anya leszel, akkor utána mit vársz?
Vajon azon fogok agyalni, hogy milyen vicces tetovált öreg néni leszek? Hogy leszek-e öreg néni?
És amúgy is.. valaki mondja már el..
Hogyan kell a jelenben ÉLNI?
